Szívhez szóló olvasnivaló

Figyelmetekbe ajánlom Boda András mindenes újságíró számomra is kedves írását, melyről így szólt nem olyan régen "...Az alábbi kis dolgozatot szerintem '93 környékén követhettem el - nagyon szerettem és szeretem, akár csak a főszereplőjét-ihletőjét..." 

„Apu, de ki az a visszhang?” – persze, hogy csak gyerek tud ilyet kérdezni, suttogva, ahogy a nagy titkok születésénél tanúskodva kötelezően elfúl az ember hangja az izgalomtól, ki a visszhang, na ki, zubog a fejembe a vér, a fenébe is, most aztán mit mondok. A hanghullámokról meg visszaverődésről csak nem kezdhetek előadni, plusz az én fizika-kegyelembélámmal... A gyerek néz, ráadásul abszolút bizalommal, meg izgatott-kíváncsian is, e percben ismerkedett meg a visszhanggal, naná, hogy szeretné tudni, ki az (milyen szép: mert hangja van, hát „ki”, nem pedig „mi” lesz – gyerekeknél persze ez nyilvánvaló tény), s érzem, most egy frappáns válasszal mindent nyerhetek, ha felelet nélkül hagyom, az viszont biztosan bevésődik, egy ilyen kiskrapek agya, mint egy szép darab margarin (a hasonlat nem a margarin simaságát, vagy lágyságát hivatott kiemelni), minden jó mélyre karcolódik, én legalábbis így képzelem el.

Szerencsésen, viszonylag könnyednek tűnő mesével, ami mégis igaz, kivágom magam a szorult helyzetből, a magyarázat soha nem volt hiánycikk nálam, aztán még napok múlva is felbukkan az a kis arc, félfordulat a vízparton, feszült figyelem, a mutatóujj kicsit felfelé áll, „de ki az a visszhang?”, és egyre bizonytalanabbnak érzem az okosságot, a hangtant a megfejtéshez, mintha a gyerek még tudna valamit, amit én már nem, aztán egyre jobban szemet szúr és nyugtalanít (a „miért nem nekem jutott eszembe”-érzés) a kérdésben rejlő hallatlan pontosság, ez a „ki”, ez nem hagy már igazán nyugton, mintha igazi telitalálat lenne. Az is. Fürkészve nézem azóta a gyereket, szívem szerint most már én kérdezném a véleményét a visszhangról, meg sok másról, én kérdezném, ha ő elmondhatná, ha el tudná mondani, ha elmondható lenne egyáltalán, ki is az, hogy ki a visszhang és a szél, ki az eső meg a tűz, ki csinálja a villámot, és ki szórja a hópelyheket télen a szánkók alá. De ki mondhatná ezt el: vagy érted, vagy nem.

Beállok inasnak a gyerekhez, legalább megpróbálom a lehetetlent: újrajárni azt a titkokkal és csodákkal teli, szórakoztató-szép iskolát, ahol valaha rég színjelesre tudtam minden leckét, ma meg jószerivel egy szavára sem emlékszem, azaz nem is a szavakat törölte ki a fejemből a kíméletlenül radírozó idő, inkább az elvet, a képességet, a készséget. A fogékonyságot, hogy csodának hihessek mindent, ami – akkor jól tudtam – csoda, a nagyvonalúságot, hogy ne kelljen kapkodnom nagyon, a türelmet, hogy ne bántsak olyan gyakran ok nélkül, s az égő türelmetlenséget, hogy mindig újra vágyhassak az újra. És a vágyat a játékra, s hozzá az elszánt komolyságot, akaratot, mellé minden napra csekély kis célt, beteljesíthetőt, puha puszikat, nyugodt álmot, korai kelést, bő reggelit, és hosszú, szabad délelőttöket. A meséket, szépeket-csúnyákat, a manókba, létükbe vetett hitet, kis krikszkrakszokat, amikről tudom, hogy akkor tudtam, micsodák: ma csak firkákat látok azokon a sárgás papírokon. Szépen: így elmosnak az évek mindent, mint a hullám a homokba rajzolt jelet, állunk simára koptatva egy vízparton egy közönséges csütörtökön, gondolkodunk valami nagyfontoslényegiéletbevágóigazi hülyeségen, és megriadunk, amikor egyszer csak egy valódi kérdés pattan elénk a semmiből, s ráébredünk, milyen szerencsétlen, szánalmas, kisstílű, hülye felnőttek lettünk észrevétlen, akik ostoba pofonokkal szeretnénk megtartani nem is létező hatalmunkat a gyerekek fölött.

És közben mit sem tudunk a visszhangokról."